19. Sohasem késő !

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Immáron az utolsó betűket láthatjátok a Martina napjai című regénykében. Minden perc elevenen él még bennem, amikor hajnalok hajnalán elkezdtem a történet bővítését. Mindannyian szeretettel fogadtátok és vártátok az első csókkal együtt a legszebb pillanatokat is. Megéltük milyen az, ha elveszítünk valakit és azt is milyen, ha kapunk az élettől. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam tőletek, annak ellenére, hogy szinte nem is törődtem a részekkel . Csodás érzés fog most el, hogy a történetnek megadhatom a kellő lezárását és ti is velem együtt izgulhattok a szereplők sorsáról. Martina, a főhősnő egy igazán jó példa a ma élő ember tetteire. Az utolsó szó mégis az legyen, amivel eddig mindig indítottam : Csodás olvasást!-leírom így utoljára is....

Már késő volt elszorítanom a vérző csuklómat. Már késő volt anyát hívnom, hogy segítsen . Késő volt meggyónni a bűneimért . Elmúlt a búcsú pillanata, nem volt időm bocsánatot kérni . Késő volt átgondolni... Késő volt kiabálni, és már késő volt életben maradni is.... 
Annál a fánál ültem reményvesztetten ahol Ben monogramja és az enyém is volt. Belekarcolva a fa tövébe. Olyan mély sebet ejtve a fán, akár a csuklómon a vágás. Könnyes szemmel imádkoztam az utolsó szívdobbanásomig. :-,,Én istenem, ki a mennyekben vagy, add meg azt, hogy ne így legyen vége! Ne ölj meg engem, és szabadíts ki a gödörből!"-sírtam tovább. Az erő távozott az izmaimból. A feledés kapuját láttam magam előtt. Nem volt annyi időm, hogy felfogjam mi történik. Túl gyorsan zajlott le a saját halálom. Láttam önmagamat ahogy a fa tövében fekve alszom. A ború és a megnyugvás egyszerre telepedett le szívemre. Semmilyen érzés.... Nincs érzés, sem gondolat. Nincs élet, de halál sincs. 


*lírai én (mesélő) szemszöge:
Mindenki feketébe öltözve. Az összes ember szemében könny ült. Szétsírt papírzsebkendők ezrei landoltak a földön. A fájdalom ott maradt a teremben összegyűlt összes ember szívében. Mintha mindenkiből kiszakítottak volna egy darabot. 
-Elment az a lány, aki a vidám napokat hozta ! A mai napon: 2020. 06. 12.-én Martina Stoessel , 17 éves lánytól vesznek búcsút: Mr. és Mrs. Stoessel, lánybarátnői : Elvinia Stilton, Lara Verdun, Pamela Hold, fiúbarátai: Oliwer Benz , Benjamin Roy, Morgan Roy, Jack White, Lucas Egle , Justin Still, Matteo Grace Tanárai, és diáktársai. Valamint rokonai és kedves ismerősei.- búcsúzott el a temetkezési vállalkozó. 
Sok megtört arc, megviselt alak. mindez egyetlen késsel történő vágás miatt. Bűntudat sugárzik mindenki szeméből. Belülről marcongol fel mindenkit az a gondolat, hogy mi lett volna ,ha : -Boldoggá teszem? Ha nem kiabálok vele ? Ha nem csalom meg? Ha segítek neki? Ha nem hazudok neki? ..
De mindez csak egy -mi lenne HA... Mert már túl késő ezen gondolkodni. Martina Stoessel, a mindig vidám és pozitív lány. -A hercegnő aki nem tud úszni , -a lány aki fél a kutyáktól. Aki nevet ha csikizik, énekel ha rossz kedve van . Szóval ez a lány... halott. Most minden ismerőse itt áll a nyitott fedelű koporsó mellett, és összetörve nézi az örök-álmú gyönyörű lányt. Az emberek nem pillantanak egymásra. Szinte nincsenek is öntudatuknál. A lányt lassú gyászzenével kísérték utolsó útjára. Mrs. Stoessel lábában már erő sem volt, mégis követte a koporsót. 
A barna színű halotti ágy a föld üregébe került, majd ráejtették a finom szemcséjű homokot. Betemették a lányt, és fejfaként ott díszelgett az a cetli, amin elbúcsúzott mindenkitől. 
,,értem többé ne sírjatok, mindent megtettetek, ahogy én is , de jobb lesz nekem a mennyekben ,puszival köszön el: Szeretett Tinátok" -olvashattuk a levélben. 



Már egy fél év telt el. A döntését elfogadták, de megbékélni még mindig nem tudtak a gondolattal, Nem fognak önmaguknak megbocsájtani, A lány emléke örök, de nem gondolnak a halál okára. Ha néha szóba jön, akkor a száraz szemek újra könnyeket hullajtanak, és nem felejtik el a lányt. A hiánya egyre csak gyarapodni fog idővel, a seb soha nem fog begyógyulni. A szívükben az a kis lyuk amit ő okozott soha nem fog beforradni. A hiányával a szívük mindig is üres marad. Lehet, hogy magát a személyt elvesztették, de az emlékét soha senki nem veheti el tőlük. Már csak a boldog emlékek szállnak a levegőben, ha felhozódik a neve. már nem gondolnak az önző tettére, de legbelül tudják, hogy nem lett volna késő segíteni rajta... Soha nem késő segíteni, bárkiről is legyen szó . Sohasem késő segítséget kérni ....