TWD fanfiction

2020. 10.26.- 

Bevezetők: 

Élők a holtak ellen

Sivár éjszakánk volt. A fagyos tengeren hajóztunk a csapatommal. A hold gyönyörű fénye volt az, ami az utolsó remény felcsillanását jelentette az én és a katonáim számára. 
-Hadnagy! a hajó nem biztonságos! Feljutottak!-tisztelgett mögöttem az őrszem.
Szivarom végéből a tűz is kiesett a hír hallatán. Már semmi nem számított. A tengerbe hajítottam a vastag szivart, amit nemrég oly' megnyugvással szívtam. 
-Hadnagy! Figyeljen rám ! A csapatunk fele már meghalt! Nem vagyunk biztonságban!-kiáltott mögülem a kétségbeesett alak. Már nem számított. Tudtam, hogy kínzó és kegyetlen halál vár ránk. Ami a legszörnyűbb volt, hogy tudtam: nincs időnk felfogni az eseményeket. A dolgok annyira gyorsan történtek. Cselekednünk, cselekednem kellett. 
-Engedjétek le a csónakokat! A túlélők azonnal szálljanak bele! Senkit nem hagyunk hátra, ez a szabály, de a túlélés érdekében, legyen az nő, vagy férfi ! Minden harapással rendelkezőt dobjunk a vízbe ! Azokat a seggfejeket akik hörögnek öljétek meg! Vagy ők ölnek meg titeket! Az életetekért harcoltok katonák!!-kiáltottam az embereimre. Hadnagyként kötelességem megvédenem a csapatom minden tagját. A végsőkig harcoltam, és harcoltunk mindannyian. Teljes szívű katonák vagyunk. Mégis sikolyok ezrei törték meg a sivár éjszakánkat. Emberek, a holtak ellen. Megannyi katonát láttam akit szétmarcangoltak a szabad ég alatt vitorlázó hajón.
    Pisztollyal a kezemben kezdtem el futni az ember felé aki igazán számított. Körbevették a dögök, és tehetetlennek tűnt. -Százados! Tartson ki!- kiáltottam a bátor férfi felé. Mégis késő volt, mire a sörétem elérte a kóborlók fejét. Szemem láttára marcangoltál szét a legjobb barátomat, a páromat és egyben a jobbkezemet. 
Elkapott a félelem, reszketni kezdtem és nem bírtam felfogni ami körülöttem zajlik . A sikítások a fülemben csengtek.. Gyengének és tehetetlennek éreztem magam. Az éjszaka közepén kellett megtapasztalnom a halált. A legjobb barátom és számos társam halálát. Mikor katonának jelentkeztem, azt hittem ember az ember ellen fog harcolni... 
   Hadnagy ! Vigyázzon!!  Reflex volt az egész, miként a pisztolyom végével kezdtem el ütlegelni a lényt. Minden elsötétült körülöttem, csak az idegesség hajtott és teljes erőből kezdtem el irtani a társaim gyilkosait. Nem akartam öli, de a túlélés megköveteli az áldozatokat. Legyen az egy kóborló vére, vagy a társaimé. 
-Elég! Hagyja abba! Mennünk kell!-kiáltottak rám, miközben teljes erőmből rugdostam egy, már rég halott tetemet. Elvesztettem a tudatomat, ahogy a testemet elérte a gyengeség is. Annyit éreztem, hogy egy férfias kéz tapadt a vállamra, és felemelt. Csatára készen.